Húúúúúúúúú a betyárját! Ma nagyon meleg volt! 

Az egyik gazdám, akinek magasabb a hangja elment az autóval és mi hármasban maradtunk, a macskákat nem számítva - már pedig a macskákat nem számítjuk, ugye?

Mert ezek a némberek még mindig nem hajlandóak velünk szóba állni!
Pedig amikor meglátom bármelyiket - négyen vannak - akkor én jól megugatom őket.
De ez egyáltalán nem tetszik nekik, pedig a legkedvesebb ugatásomat veszem elő, és még müttyögök is nekik, hogy hmmmmm, meg hogy höööömhöööömhööööm, de semmi.
Csak visszahúzódnak vagy még fújnak is egyet.

A gazdikám, akinek magasabb a hangja, mondta nekem, hogy ne ugassam őket, mert attól félnek.

De hát hogyan mondjam akkor meg nekik, hogy ne nézzenek olyan tágra nyílt szemekkel rám, mert attól meg én félek?
Nnnnna, most már egyre gyakrabban vannak velünk, tisztes távolságban alszanak valahol, de barátkozásról azért szó sincs.

Hol is tartottam?
Hja, hogy hármasban maradtunk - a macskák még mindig kimaradnak a számításból - és akkor én nagyon, de nagyon megértettem valamit.

Mi Szofival nyüszögtünk, mert hiányzott a gazdink, aki elment, mire a másik gazdink, akinek mélyebb a hangja azt mondta:

- Jól van, jól van! Maresz csak elment meggyet szedni, de ne legyetek olyan nagyon betojva, mindjárt hazajön!
 ...és akkor én nem tudtam, hogy mit mond de éreztem, hogy arról beszél, hogy nem sokára visszajön a gazdim, aki autóval ment el, és mivel nyelvzseni vagyok, megértettem, hogy ha engem Bellának hívnak, akkor annak a gazdimnak, akinek magasabb a hangja Maresz a behívóneve.
Ezt elmondtam Szofinak is, de ő még nem igazán értette, hogy mit is akarok ezzel, hát megtartottam magamnak a tudományom.

Amilyen okos vagyok, hamar rá fogok jönni arra is, hogy a mélyebb hangú gazdikámnak mi a neve.

Jó sokáig volt távol, addig mi kétszer ettünk, sokszor játszottunk és kétszer aludtunk is.

Egyszer...

Kétszer...

De egyszer csak megérkezett és akkor mindannyian kiültünk a kertbe, oda ahol a ház árnyéka hűvöset ad és valami nagyon érdekes dolgok kerültek elő. Sok piros bogyó, aminek a belseje volt igazán izgalmas.
(Mielőtt azt gondolnád, hogy mi tettük tönkre a tálat, amiben a piros bogyók vannak, hát közlöm veled, hogy NEM!, nem mi voltunk!)

Gazdáim a sok piros bogyóval letelepedtek és azokból szedegették ki azokat a kis kemény gyönyörűségeket, amikből sikerült egyet ellopni. Valami nagyon izgalmas rágcsálni való volt.

De sajnos nem tartott sokáig az élvezet, mert az egyik gazdám, akinek mélyebb a hangja kivette a számból.
Rávettem Szofit, hogy játsszunk szorosan a tál mellett, amiben azok a nagyon izgalmas dolgok voltak és akkor Szofi is és én is megint kiloptunk egyet a tálból.
A gazdáink nagyon haragosan szóltak ránk és megint csak elkobozták sikeres zsákmányunkat. Hát mit tehet ilyenkor egy kutyagyerek?
Igen, feladja.

Hohóóóóóóóóó! Majd elfelejtettem!
Jól megnéztél bennünket?! Fogadjunk, hogy nem vettél észre rajtunk semmi különöset!

Pedig igen ám! Már gyakoroljuk a nyakörvet! A kutyaoviba, ahová majd megyünk, ha Szofi barátnőmnek is meg lesz minden oltása, csak úgy lehet menni, ha tudjuk a nyakörvet és a pórázt is. Ezért Maresz időnként ráteszi ezt a furcsa dolgot a nyakunkra, amit mi az elején mindig óriási igyekezettel próbálunk a hátsó lábunkkal levakarni magunkról, de aztán ezt is feladjuk.
Tudjátok, már mondtam nektek, az emberek nem tudnak a mi nyelvünkön, ezért mindenféle ilyen dologgal próbálják meg helyettesíteni azt.
 ...és, ha mi eléggé szeretjük a gazdinkat, és ő még mindig nem érti, hogy nincs erre szükség, hát hagyjuk...