Kutyaiskola - 5. hétvége - 4. rész

...és a verseny folytatódik.
Hm. Már nagyon régen tetszik nekem Roccó, mindig megtaláljuk egymást a pályán, amikor az iskolában vagyunk és játszani kell, hát most vele kerültem párba.

- Figyelj Roccó! Jól össze kell szedjük magunkat, mert a többiek igen rövid idő alatt végigcsinálták a versenyt!
- Jövök Bella!
...és elindultunk.

Roccó nagyon udvarias volt, hagyta, hogy először én üljek bele a kör közepébe.
Aztán ő is gyorsan megcsinálta, és már mentünk is tovább.

Igyekeztem nagyon, hogy Roccó büszke legyen rám és nehogy kiszeressen belőlem, gyorsan átmentem a gazdája lába között.
Aztán Roccó következett és ő is gyorsan teljesítette a második akadályt.

A felállított körbe is udvariasan maga elő engedett.
Hm... , biztos hogy szeret!
Én meg csak biztattam:
- Gyere Roccó, gyere gyorsan!
Jött is! Nem kellett sokat ugatnom!

Nagyon ügyesek voltunk! Mi lettünk a negyedikek a versenyben! Megettük a virslipontokat és boldogan futottunk Roccóval játszani!

Kutyaiskola - 5. hétvége - 3. rész

...már megint jó sok szünet volt, de a gazdikkal a vizsgára készültünk és nem akartuk csak úgy, kutyafuttában megírni a versenyt.

Szofi barátnőm Miróval került párba.

A start vonalnál leültek és a játékvezető jelzésére elindultak a bátorságpróbán.

- Húúúú! Egy karika! - mondta Miró.
- Igen. - mondta Szofi.
...és akkor a gazdi megmutatta, hogy mit kell csinálni.
- Aha! - mondta Szofi - bele kell ülnünk a karika kellős közepébe.
- Aha! - mondta Miró - Tényleg így van, mert megcsináltam és jött a virslipont!

Aztán tovább mentek.
- Húúú! Úgylátom, hogy most a gazdád lába között kellene átmennem.
- De okos vagy Miró! - mondta Szofi - és ő is megcsinálta a feladatot.

...és jött a harmadik akadály.
A gazdik felállították a karikát és finom falattal a kezükben nagyon magyaráztak valamit.
- Te Szofi! Átmenjek rajta? - kérdezte Miró.
- Át! - mondta Szofi!
- A kutyamindenit! De jól kitaláltuk! Kapom a virslipontot!!!

- Már jövök én is! - mondta Szofi és gyorsan átbújt a karikán.
- Hééééééé Miró! Elfutnak a gazdik!
- Utánuk!- kiáltott Miró és már futottak is.

A célba érve sok virslipont, nagy simogatás! A gazdik úgy örültek, hogy csak na! Szofi és Miró a harmadik helyen végeztek!
 ...és mi következtünk...

Megtaláltuk Anyukámat!

Amikor kicsik voltunk a három tesómmal, akkor egy gyepmesteri telepről mentőszüleim hazavittek bennünket és anyukánkat.

Mindenkinek kerestek olyan gazdikat, akik nagyon szeretnek bennünket.
A tesóimnak már mindnek volt gazdija és már csak én maradtam anyával.
...és akkor értem jött a Maresz behívónevű gazdim és azt mondta, hogy most már örökre összetartozunk és hogy nagyon fog szeretni engem.

Anya akkor még ott maradt mentőszüleimnél, ő is várta, hogy olyan gazdit találjon, aki legalább annyira tudja szeretni őt, mint engem meg a többi tesómat.
De sajnos nem sikerült.

Azok az emberek, akik anyát elvitték magukhoz nem vigyáztak rá.
Alig vitték el magukkal, máris elvesztették.
Mentőszüleim kérték őket, hogy jelentkezzenek majd, hogy tudjanak anya felől, de azok az emberek nem jelentkeztek.

November elején aztán felhívták őket és akkor kiderült, hogy anya már régen nincs velük és nem is tudnak róla semmit.

Akkor összefogott a nagy-családom és minden olyan kutyaotthonba beszimatoltak, ami azon a környéken volt, ahol anya lakott addig a rövid ideig.
Fényképeket küldtek anyáról, hátha valaki felismeri a kutyaotthonban.

Felderítették, hogy milyen ingyenes hírújság van a környéken, amit minden ember kerítés-dobozába beledobnak és abba is megjelentették anya képét.
Vártak, vártak, de nem történt semmi. Anya nem volt sehol.

De ma este egyszer csak jelentkezett valaki, hogy látta anyát abban az erdőben, ami annak közelében ven, ahol anya is lakott egy rövid ideig.
Fényképeket is készített róla, amit elküldött mentőszüleimnek. Azt mondta, hogy anya már egy ideje itt él az erdőben.

-  Nézzétek!! Ez az én anyukám!
Tényleg az én anyukám!!

- Meg van!! ...és él!!  ...és nézzétek csak mi van a háta mögött!!!

...és igen jól látjátok. Anya új gazdija megígérte, hogy sosem fogja láncra kötni anyát, de sajnos nem tartotta be ezt az ígéretét sem.

- Anyukámnak gyerekei lettek!!! 7 kis testvérem van!!! ...és minden emberi segítség nélkül ilyen jól tartja őket!! Rájuk is éppen úgy vigyáz, mint ránk, amikor ilyen kicsik voltunk!!

Maresz és Palesz szeméből már megint sok olyan jött, mint annak idején a zöld kígyóból és közben boldogan mondták nekem:
- Ne izgulj Bella, holnap nagyon jó emberek segítenek anyukádnak! Elmennek érte és a testvéreidért és elviszik őket a mentőszüleidhez.
Anyukám annyi rosszat élt már meg, hogy most már nagyon megérdemli, hogy valaki minimum úgy szeresse, ahogy itt bennünket Szofival.

Kutyaiskola - 5. hétvége - 2. rész

A gyakorlás közben egyszer csak a gazdi játszani kezdett velem.
Telerakta a tenyerét virslipontokkal, az orrom elé tette és azt játszotta velem, hogy szerezzem meg.
 

Én nem nagyon értettem a dolgot, de hát olyan illata volt a vadhús virslipontoknak, hogy nem lehetett annyiban hagyni.
Mindent megpróbáltam.

A magam módján jó alaposan nekiveselkedtem a megszerzésüknek.
- Ha adok érte egy  vagy két pacsit, akkor megkapom?
De a gazdi nem adta.

- Ha gyorsan lefekszem, akkor?
De akkor sem.
- Ha leülök?
Akkor sem.
- Hm, úgy látom, valami mással kellene próbálkoznom, de már semmi nem jutott eszembe.
A gazdi látta, hogy teljesen tanácstalan vagyok s hogy ez nekem még nem játék és kitalált valamit, hogy odaadhassa azt a sok-sok pontot.
Az orrom fölé rakta a kezét és körben olyan illatcsíkot húzott a levegőben, hogy nem lehetett ellenállni, mentem én is gyorsan a csík után.

Még néhányszor megpörgetett egyik oldalra is és a másikra is és végre nekem adta az összes vadhús virslipontot, ami a tenyerében volt.
A gazdi megsimogatta okos fejem és azt mondta, hogy majd többször fogunk olyat játszani, hogy csak úgy játszunk.

Kutyaiskola - 5. hétvége - 1. rész

Nagyon komoly tanulás van az iskolában!
Azt mondták a gazdik, hogy még két hetünk van gyakorolni és azután vizsgázunk.
Ez egy olyan vizsga, ahol tulajdonképpen nem is mi, hanem a gazdik vizsgáznak abból, hogy hogyan sikerült nekünk elmagyarázni a tanulnivalót.

Az egyik fő feladat, hogy leülünk és ott kell maradnunk egészen addig, amíg a gazdi vissza nem jön mellénk és azt nem mondja, hogy lábhoz.
Amikor ezt mondja, akkor mi szépen felállunk és a gazdi lába mellett megyünk szorosan olyan tempóban, ahogy ő megy.

Nagyon kell figyelnünk, mert hol lassan mennek, hol meg futnak és mi nem veszíthetjük szem elől őket.

Még hogy őket! Már az is elég nagy baj lenne! De még nagyobb, hogy velük együtt elveszne az egész virslipont raktár is, hiszen ezt a gazdik magukon hordják.
Így aztán szépen követjük őket jó szorosan, mert a mi gazdijainknak nagyon jó virslipontjai vannak, Szofi allergiája miatt most éppen főtt vadhúsból.

- Fekszik - mondta a gazdi és csak ment és ment és ment. Aztán egyszer csak végre megállt.
- Huhhhhhhhhhhhhhhhh! Már azt hittem, hogy teljesen eltűnik a szemem elől!
- Jaj Bella, az nagyon nem lenne jó! Hisz az egész ebédünk oda lenne!
- Még szerencse, hogy ha ügyesen fekszünk itt, akkor visszajön és kinyitja a virslipont raktárat!
- Nézd csak már jön is!
...és tényleg! A gazdi megérkezett, mellém állt, klikkelt, a tenyere tele volt simogatással és virslipontokkal, a szeme pedig büszkeséggel és örömmel.

- Ül - szólt a gazdi, én gyorsan felültem és tudtam, hogy erre klikk és virslipont jár.
- Lábhoz - és mi már mentünk is megint, szorosan a gazdit követve.
Amikor ügyesek vagyunk, akkor a sok gyakorlás után mindig jó dolog jön az iskolában.
Hogy mi?
Hát persze! Jááááááááááték ezerrel!

Nézzétek csak! Balra a szürke bundás osztálytársam Bozont, mellette éppen indul Miró, a kutyagubancban pedig Rocky a roti, Frankie a fehér-fekete, Koni a goldi és Mirtil a vizsla.
Nagyon jó csapat!

A változás hétfője

Reggel felkeltünk és vártuk a reggelinket.
A gazdik kimérték, de nem adták oda nekünk, hanem elkezdtek öltözni.
- Szofi! Mi történik itt?
- Én nem tudom. - mondta Szofi álmosan.
Tovább figyeltem. Biztosan mindjárt megkapjuk.
Én a szokásos hangomon fejeztem ki, hogy bizony nagyon jó lenne, ha már hozzájuthatnánk.
De nem.

A gazdik vették a nyakörveket és a pórázokat és hívtak bennünket.
Jó, jó! Megyünk, de mi lesz a reggelinkkel?
Kiértünk a kertbe ránk csatolták a nyakörvet és elindultak, kezükben a reggelink egy részével.
Nanááááááááááá, hogy azonnal mentünk is szorosan a lábuk mellett.
Ahogy meneteltünk, folyamatosan adták a reggelit.

-Ül. - mondta a gazdim. Én leültem és kaptam egy falatot a reggelimből.
- Marad. - mondta ismét és határozott léptekkel ott hagyott.
Én ültem és nagyon figyeltem őt.
Nála volt az egész reggelim, nem tűnhet el a szemem elől!
Akkor visszajött, klikkelt egyet és adott a reggeliből.
Így gyakoroltuk az iskolában tanultakat és folyamatosan került be a reggeli a gyomorellenőrzőnkbe.
A végén nagyon megdicsértek bennünket és elmehettünk játszani.

Délben már jelzett a gyomorellenőrzöm, hát szóltam a gazdinak.
Ő vette a dolgot és megint elkezdett öltözni.
- Szofi! Mi történik itt? Már megint nem lesz potyaebéd?
Nem elég, hogy öltözni kezdtek, valami hosszú, nagyon hosszú zsinórt is a nyakörvemre tett.
De ez még nem volt elég! Az ebédemet is a zsebébe tette.

Elindultunk az erdő felé.
- Te Bella, ez nem is olyan rossz! Ide-oda tudunk szaladni és nem kell szorosan a gazdi lába mellett mennünk! Mit szólsz?
- Hát nekem is tetszik, de nagyon remélem, hogy nem ezt kapjuk az ebéd helyett!

Ahogy így mentünk és szaglásztunk, egyszer csak a gazdi megszólalt.
- Bella, hozzám! - és én mentem, mint a rakéta! Hogy ne mentem volna! Nála volt az ebédem!

...és így ment ez egész séta alatt.
Azért volt olyan is, amikor a gazdi szólt, de én  éppen valami nagyon finom szagot fogtam és csak azután mentem oda az ebédrészemért, amikor befejeztem a szaglászást.
De semmi.
- Hééééééééééééé! Kérem az ebédemet!
De a gazdi hajthatatlan maradt.

Húúúúúúúúúúúú, a nyavalyába! Ha nem megyek azonnal, nem kapok semmit?!
Hát ezt azért nem sikerült végig abban a kis makacs kutyafejemben tartanom, néha nagyon elkalandoztam és nem figyeltem a behívásra.
- Te Szofi! Hogy van ez? Ebédet sem kapunk úgy mint eddig?
- Én nem tudom. Volt, hogy nem mentem a gazdihoz, de amikor odaszaladtam mindig kaptam az ebédemből.
- Igen? Én ha későn mentem, akkor már nem kaptam.
- Hja! Én nem csináltam ilyet. Én vagy azonnal mentem, vagy egyáltalán nem.
- Héééééééééé Szofi! Ott egy szarvas! Gyerünk utána!
- Gyerünk! - mondta Szofi.
- Hozzám! - kiáltották a gazdik.
De mi elengedtük a kutyafülünk mellett és nekilódultunk.
De csak nekilódultunk volna, mert egyikünk sem tudott utánaeredni a zsákmánynak.
Egyszer csak nem tudtunk tovább menni.A zsinór vége a gazdik kezében volt és ők nem engedték el. Kénytelenek voltunk visszakullogni és abbahagyni az el sem kezdett vadászatot.
...és egy falatot sem kaptunk, amikor visszaértünk.

Mielőtt hazaindultunk, levették rólunk a hosszú zsinórt és megkaptuk a szokásos rövid pórázunkat.
- Nnnnnnnnnnna, most aztán nincs szaglászás, bebújás a bokrok alá!

Mehettünk fegyelmezetten a gazdik mellett egészen hazáig.

- Szofi! Lehet, hogy a gazdik azt szeretnék, ha el sem mozdulnánk mellőlük? De akkor mi lesz a vadászattal?



Sok kérdés maradt a fejemben és csak gyűltek, gyűltek.

A gazdik hazafelé ezeket a büdös kis gombákat szedegették. Én nem értem! Ott volt az a sok jó kis szarvas! Azt nem!? Ezeket a rossz illatú gombákat meg igen? Hát a kutya sem érti ezt!

A forrószájú óriás

Most arról mesélek nektek, hogy milyen itthon amikor semmi dolgunk nincs.

A gazdik reggel sok nagy játékfát hoznak és berakják egy nagy, mozdulatlan óriásba, ami közös kutyaházunk közepén áll. Ennek a nagy óriásnak akkora szája van, hogy egyszerre egy csapat játékfát el tud nyelni.
Aztán valami piros lobogóst tesznek mellé amitől az egész egy nagy szikrázó ropogás lesz.

Egyszer beleszagoltam ennek az óriásnak abba a hatalmas szájába, amikor benn nagy szikrázó ropogás volt és éppen nem volt teljesen becsukva.
Egy cseppet sem volt barátságos kedvében, mert olyan forróságot lehelt ki összezárt fogai között, hogy azonnal odébb mentem.

Többet kedvem sem volt odamenni hozzá.
De nem így Jakab!
Vígan beül az ölébe és olyan jókat alszik ott, hogy azt el sem hiszem.
Úgy látszik ők valami titkos barátságban vannak egymással.

Miután a forrószájú óriással nem tudtam mit kezdeni, odaballagtam a helyünkre, ahová Szofi már akkor bevette magát, amikor én még ismerkedni próbáltam.

Azonnal elaludtam és arról álmodtam, hogy a forrószájú óriás beszélgetett velem.






- Hé Bella! - szólt oda nekem - Nem akarsz egy kicsit megmelegedni mellettem ebben a hűvös, őszi időben.
Igen meglepődtem. Ez tud kutyául? Meglapultam és tovább figyeltem.
- Igen, igen. Neked mondom! Gyere nyugodtan és melegedj meg!
Összeszedtem magam és odavakkatottam neki.
- Na persze! Menjek oda, aztán majd te azzal a forró száddal rám küldöd azokat a piros lobogós nyelveket!
- Dehogy küldöm! Láthatod, hogy már elnyeltem őket és jól be is zártam a számat. Biztos lehetsz benne, hogy nem jön ki rajta egy sem.
- Na jó! - mondtam és elindultam felé.
De akkor felébredtem és láttam, hogy a forrószájú óriás tényleg becsukta azt a nagy száját és barátságos meleget áraszt a nappaliban.
Így aztán jól összebújtam Szofival és ebédig úgy aludtunk, hogy alig vettük észre mennyire megéheztünk.